IQ vs fakanál

Most tényleg nincs ihletem viszont kaptam egy dicsérő levelet a Mensa egyesület lapjában megjelent írásunk kapcsán, és a freeblog női rovatának mai cikke is a "női kötelességekkel" és a házimunka szereposztásával is foglalkozik, Nem tudom, hogy a kopirájt kié, hiszen az egyesületi lap zárt terjesztésű, de ugyanakkor az OSZK-ból bárki kikérheti helyben olvasásra. Az írás java az enyém úgyhogy közzéteszem és kész, a társszerző meg hát...majd reklamál, ha nem tetszik neki :-) Aki nem tudja, hogy mi volt decemberben az a bizonyos "padlizsános sztori", az ebből talán megtudhatja.

Kicsit hosszú cikk és nem is világszínvonalú de talán megteszi. A félkövérrel szedett zárójeles megjegyzések Fefe produktumai, így közöltettük le.

Hosszú lesz a bevezető, de hasznos. Kedves olvasóim, a legutoljára elküldött cikkem óta eltelt két eseménydús hónap. Én több hónapnyi vidéki remeteséget követően majdnem kicserélve tértem vissza a fővárosba, ahol is szembesültem azzal, hogy korábbi énem egy kissé gyökérebb volt a kelleténél, volt aki azt mondta, ha nem ismerne személyesen a #####ból, akkor az írásaim alapján egy arrogáns fatehénnek vélne. Ezért fogtam magam és és kitaláltam hogy mivel is lephetném meg az olvasókat.

Hát azzal, hogyha már senki nem kapott vérszemet hogy megírja a cikkeim hímnemű, macsó szemszögű ellenpárjait noha férfiszemmel nyilván megkérdőjelezhető dolgokat írtam itt hónapról hónapra, akkor én magam keresek valakit. Előkerítek én magam egy hímet hogy tessék beugatni, visszavettem az egómból, és mintegy elébe megyek egy alapos lehúzásnak, hogy ezek után tényleg ne tűnjek bunkó, beképzelt libának. (a mazochista beképzelt liba valóban sokkal jobb...) Úgyhogy szépen felhívtam egyik tagtársunkat, akit évek óta irtózatosan utáltam és előadtam neki az elképzelést miszerint lapzárta előtt átküldök neki egy írást, ő meg ott kommentálja a szavaim ahol akarja és így küldjük a nyomdába, a kommentárokkal együtt, hadd lássuk, mennyire lehet belém kötni. Mivel a lista időnként elég hangos volt a Fefével folytatott veszekedéseinktől (ld. infantilis műbalhé), mindazonáltal el kellett ismernem, hogy csőlátású kocka létére mégiscsak van neki stílusa, ezért itt a magas labda, hadd osztozzon a dicsőségben mint a rovatom felkért társszerzője, még ha csak zárójeles megjegyzések formájában is, íme. (Ha jól értem, nekem most valami bunkó hímsoviniszta macsónak kellene tűnnöm. Baromi nehéz lesz, hiszen ez oly távol áll tőlem, de ígérem, megpróbálom.)

Kevés nőcisebb téma van a főzésnél, hiszen ez az a terület, ahol leginkább tetten érhetők a férfi-női különbségek és az az évezredes leosztás, hogy a szőrös bunkó elmegy vadászni, a szépség meg otthon kotyvasztgat abból, amit őfensége összehordott, hogy aztán csámcsogva megzabálja. Az etetés a nők dolga, már csak a szülés utáni tejtermelés miatt is. De mi van, ha a nő utál főzni? Vagy nem akar? (Van erről egy vicc: „...a harmadik napon a bal szememre már egy keveset...”) A főzés veszélyes, hiszen pengékkel és izzó edényekkel kell dolgozni, nem holmi gombákat kaparászni a földről meg nyíllal lövöldözni a susnyásban. Főzni kockázatos, hiszen ha az uraságnak nem ízlik a kaja, akkor jön a letolás hogy ezért vadászott ő egész nap? (Vadászni talán nem kockázatos? Ha nem sikerül semmi használhatót hazavinni, akkor nem elég, hogy nincs kaja, de még balhé is lesz, hogy biztos egy másik nősténynél járt az ember fia. Akkor már jobb eleve a másik nőstényhez menni, akinél legalább kaja van.)

Pedig nem mindenki születik főzőtehetségnek és sajnos ez rányomja bélyegét a családokra is, ahol az asszony mindig be volt kötve a tűzhely mellé akkor is, ha kétbalkezes volt, vagy éppen nulla ízérzékkel bíró. És a főzéssel az a baj, hogy közben oda kell figyelni, ha az ember belemerül egy könyvbe, odaég a kaja, figyelni kell az órát, a gőzt, mindent. Legfeljebb rádiót hallgatni lehet közben, de komoly belemélyedést, „flow-élményt” okozó szellemi tevékenységet nem, bár van, amikor a főzés a flow maga. A tűzhely mellett állni kell, időnként ha valami alacsonyan van, lehajolni érte és bepucsítani (Ha másért nem is, ezért jó együtt főzni... persze ezesetben is előfordulhat, hogy odaég az ennivaló.), nem kényelmesen, hatalmaskodó módon hátravágódni a fotelba mint őfensége a nappaliban.

Az a baj, hogy folytathatnám itt a feminista belemagyarázósdit, csak épp most nem érdekel se a feminista, sem az, hogy mi volt évszázadokon át. Az érdekel, hogy most mi van. És ami most van, az nekem jó, mert bár van pár háziállatom (lakótársam) de a magam pár négyzetméterén egyszemélyes háztartást vezetek, egy személyre vásárolok nyersanyagokat, én döntöm el hogy miből mennyit főzök, legfeljebb ha nagyon habozok, akkor megkérem a blogom olvasóit, hogy kommentben segítsenek dönteni hogy mit főzzek aznap este én, énmagamnak. Ebből a kívülálló szemszögből nézve tehát azt írok amit akarok, csak épp akkor meg mi haszna származna az olvasóknak az eszmefuttatásomból, hiszen jó részük felnőtt, családos ember? (Leginkább annyi, hogy nevetnek egy jót az idétlenkedésünkön... de mivel mensásokról van szó, a „jó részük felnőtt” feltételezéssel én azért óvatosabb lennék.)

Haszna semmi, hiszen nem tudok főzni. Viszont a főzni nem tudás ha nem is tanulságos, de legalább érdekes, hogy legalább próbálkozom antitálentum létemre. Sajnos a hiúság az, ami szüntelenül arra vezet, hogy gyakoroljam a főzést, hogy ekkora meg akkora tehetség legyek ott is, hogy felvághassak ismerőseim előtt a finomabbnál finomabb étkekkel. A főzés innen nézve nem a gondoskodás, a táplálás kifejezése, hanem éppolyan narcisztikus gesztus, mint a túlzásba vitt alaposság az öltözködést illetően. Az ételem is az én mérhetetlen zsenialitásom és jó ízlésem tükre….lenne. (Most próbálok nem gondolni arra a péppé főzött tésztára és nem röhögni borzasztó kaján módon...)

Mert valahogy úgy alakult, hogy az évezredes normák értelmetlenségét bizonyítandó, családomban a férfiak tudnak főzni, pontosabban ha a nagyapákat nem számoljuk bele, mert egyik nagyapám még a pirítóst is odaégette az automata masinába, másik nagyapámra meg életében összvissz öt percre bíztak egy fazekat hogy keverje ami benne van, erre azonnal sikerült magára borítani tíz liter sárgaszilva-lekvárt. Tehát az, hogy apám és a bátyám a gordonremízt lealázná a tűzhely mellett, nyilván recesszíven öröklődő tulajdonság eredménye.

Azt mondják, egy nő valahol tudat alatt mindig az apjához hasonló férfiakat keresi. Akkor már értem, hogy miért nem jutottam dűlőre az exemmel, akinek még egy zacskós leves is komoly szellemi erőfeszítést jelentett. Igen, az ételkészítés szükségességét simán rá lehetne tukmálni a pasikra, mondván, technikai sport. Mert aki jól főz, annak van fegyelme, arányérzéke, kézügyessége, ízlése, jó érzékszervei. Aki képes uralni egy ezerfelé szaladó konyhát mondjuk egy háromfogásos vasárnapi ebéd készítése közben, arra rá lehet bízni mást is. Fegyelem és kontroll, nem szentimentális handabanda. (Azt hiszem, legközelebb korbáccsal és pálcával állok neki főzni. Vagy próbáljam meg ezt az asszociációt meglovagolva inkább a fakanalat szexuális fenyítőeszköznek használni? Talán felidéz pár szép gyerekkori emléket is, bár a pesti lányok többségét a nyolcvanas években már valószínűleg liberálisabb szellemben nevelték...) Innen nézve érthető, hogy a világhírű séfek férfiak. A szélsőségesség, mint a IQ Gauss-görbéje esetében, itt is jobban előjön a férfiaknál. Hatalmas bénázók és konyhai zsenik, a hétköznapok sarát meg hozzák a nők. Ó, azok a csodálatos séfek… Mivel nálunk a háttérben folyton a TV Paprika megy (de csak azért, hogy a bátyám fikázza a tévészakácsokat hogy milyen bénák), ezért epekedtem már eleget a mokány, lendületes Bede, a halkszavú, szőlőskertekben bóklászó Magos és persze az őzikszemű, finom Jenei Tamás után. Én még azért a körszakállás fószerért a Cool TV-s Gerilla grillből is rajongtam. Lányok, most komolyan…ugye milyen könnyű belezúgni képernyőn át egy kameraséfbe? (Az én elméletem, hogy az efféle műsorok, még ha amúgy esetleg át is adnak használható információkat, ilyen mértékben elterjedve mindig valamilyen össztársadalmi hiányt pótolnak. A modern kor modern fiai és lányai lusták ugyan főzni, de azért menő dolognak tartják, így aztán megnéznek róla egy műsort a tévében. Vagy épp cikket írnak róla. Vagy cikket olvasnak.)

Mert a férfi konyhai viselkedése felér egy komplett hatástanulmánnyal. (Egyébként a „hatástanulmány” szó jelent is valamit, de ezzel egy igazi alkotó lélek miért is foglalkozna, ha egyszer jól hangzik?) Aki a gasztronómiai érzékekkel jól bánik, az más téren sem egy tuskó tán. Bár a konyhámba engedés már egy fokú bizalmat feltételez vagy legalábbis egy sokadik randis fázist (második?), de egy pasi a tűzhely mellett csekkolható le igazán. Hogy forgatja a kést, hogy boldogul idegen környezetben, zavartan avagy könnyed magabiztossággal kéri, keresi elő a hozzávalókat. Ha valaki érdekel, szívesen engedem át neki a terepet a konyhában főleg azért, mert időnként én magam is be-besülök, volt már rá példa hogy egy zacskós levest nem bírtam megfőzni és akkor a hímnemű lélekjelenléte mentette meg a vacsorát. Az én jó öreg intuitív módszerem ugyanis besült és egy mérnök kellett ahhoz, hogy mondjuk tésztafőzés közben az órára is rá kell nézni, nemcsak lesni a fazekat hogy akkor most jó-e vagy nem jó. (Ha látod, hogy jó vagy nem jó, akkor elég lesni is, csak érdemes beismerni, ha fogalmad sincs, mikor jó, mert így evés helyett először csirizt kellett vakarni a lábosból, majd új adagot főzni.) Abban az egy esetben valóban igazat kellett adnom a „kockamódszer” létjogosultságát illetően. (Jellemző, hogy az én fejemben ekkor meg sem fordult, hogy itt másodlagos férfiúi kvalitásaim felmérése zajlik, egész egyszerűen éhes voltam... és ahogy az egy jó Bárszéktől elvárható, engem semmi nem frusztrál annyira, mint az, ha éhen maradok, ezért is boldogulok el úgy-ahogy a konyhában.)

Igen, én nem vagyok prototipikus nő (ó, én ezt már évekkel ezelőtt megmondhattam volna...), ezt onnan is tudom, hogy a minap olvastam jutott egy brit (konyhai analfabéta nemzet, jellemző…) kutatásról, ami szerint márpedig a nők jó része márpedig nehezen tűr meg férfit a konyhában. A dolgozó nők elvárják, hogy a párjuk használhatatlan legyen a konyhában, ettől ugyanis nőiesebbnek érzik magukat állítólag. „A kutatók szerint a munkában elért sikerek messze nem tudják annyira megerősíteni a nőiességet, mint az, ha az ember lánya "gondoskodó-nevelő" területeken uralkodhat, így például a konyhában vagy a gyerekszobában.”

Mivaaaaan? Attól leszek jobb nő, ha a pasim béna a konyhában? (neeem, attól, ha te nem vagy béna...) Legyek büszke arra hogy egy konyhai analfabétával álltam össze aki egy teát nem tud magának megcsinálni, a mikró kezelése is meghaladja az értelmi képességeit és pizzát rendelni is kínkeservesen tanult meg? Legyek büszke egy balfékre?!

Ha Karinthy azt mondja, hogy annyira vagyok én nő mint amennyire férfi a férfi a társaságomban és én amondó vagyok, hogy egy férfi a konyhában is legyen férfi, akkor ha én nem főzök akkor is nyilván nő vagyok és kész, sőt, még jobb nő, hiszen képes voltam annyira manipulálni az emberem, hogy a kajakészítés terhét is rásózzam. Nem feminizmus ez, dehogy. Sőt, az a női control freak túltengése, amikor kitiltja az ember lánya a pasit a konyhából.

Igen, már az őszi párzási szezonos cikkben is megírtam hogy bizonyos szempontból a feminizmus blődli. (Legalábbis akkor, ha az ember lánya a férfiakat szereti.) Hülye lennék főzni csak azért hogy fitogtassam a hatalmam. Van, amikor jó dolog bénának lenni, igen. És legalább az a lenézett, „kocka” hím is felvághat, hogy na, meg tudott helyettem főzni egy tésztát mert volt annyi esze, hogy ránézzen közben az órára. (Aki DOSBox emulátorral játszik régi DOS-os játékokat, az ugyan rossz ember nem lehet, viszont ne is kockázzon le másokat.) Ha nőiességről van szó, inkább pillarebegtetve csavargatom a hajam, minthogy a fakanálba kapaszkodjak, mint holmi hisztis háziasszony.

Írhatnak itt bármit a brit tudósok de a gyorséttermek, mirelit készételek és a neten rendelt kaják korában a konyha már nem a nemek harcának színtere, hanem valami ritkán használt része az enteriőrnek ami ott van ugyan a biztonság kedvéért, de már nem égető szükség. Inkább csak rekreációs tér az arra hajlamosaknak, ugyanis legyek bár akármekkora pancser, azért szeretek főzni, mert levezeti a feszültséget a késsel, kanállal hadonászás és csapkodás. Felhúzok ilyenkor egy magas sarkút hogy szokja a lábam, töltök egy pohár bort, feltekerem a jazzyn a hangerőt és banzáj. A végeredmény, az…ja, az lesz, persze azért főzzek akármekkora szart is, azért megeszem büszkeségből, ha beledöglök is. (Semmi gond, én meg legfeljebb beugrom a gyorsétterembe. Ha elég dögös az a magas sarkú, az sokmindent megbocsáthatóvá tesz. Mondjuk én sem álltatom magam azzal, hogy a férfiak racionális lények lennének.)

És sajnos mégis, van, amikor fejre áll a világ és a főztön múlik egy este sikeressége. Amikor idejekorán kidobtak bennünket zárás miatt a találka helyszínéről és elég közel laktam és eléggé fejembe szállt az ital (itt jegyezném meg, hogy nem szokásom nőket leitatni, ÉN lettem meghívva egy sörre, ld. az októberi Szex és Mensa cikk után található szolgálati közleményeket) hogy újabb kocsma helyett a lakásomat válasszuk, de addigra már én és a vendégem is állati éhes lett, és akkor az ember lánya aki csak feszültség-levezetésből főzött, rájön hogy nincs otthon semmi kaja csak egy adag szétborsozott padlizsán. Ha akkor lemegyünk kajáért, akkor félő hogy már egyedül jövök vissza. De az a kaja…az meg a tipikus szinglikaja, az akármilyen szar, nekem jó, főleg hogy én úgy szeretem az ételeket, hogy „letépi az arcom, olyan erős”. (Ne izgulj, elég nagy az arcod, bírja a strapát. Mondjuk az enyém is.) És ilyenkor jön az évezredes görcs a férfi gyomráról és akkor én ott állok pánikban a hűtő előtt, dönteni kell de villámgyorsan, és akkor mély lélegzet…csak van elég olyan részeg a hím hogy bevágja és kitöltök még egy pohár bort és bevágom a padlizsánt a mikróba, csak nem hányja ki. (Bocs, hogy itt is beleszólok, de már a jó hírünk forog kockán; sem részegségről, sem hányásról nem volt szó aznap este, az a kaja egyáltalán nem volt olyan ehetetlen, engem pedig nem kell leitatni, ha egy lány fel akar hívni a lakására... elég az, ha pl. öt éven keresztül kitartóan utál és mindenféle igazságtalan szitkokat vagdos a fejemhez, miközben én igyekszem kedvesen viselkedni vele.)

A pasi meg közben ki tudja, mit gondol. („Olyan éhes vagyok, hogy ha ezt nem eszem meg, az este további részében képtelen leszek bármire és szégyenben maradok, ez a csípős nyelvű lökött bölcsészcsajszi meg még rossz híremet keltené a Mensában” ) Én közben szabadkozom, hogy hát igen, még fejlődnöm kell, rosszul főzök meg minden (baszki kiment a fejemből hogy nyugi, kisanyám, ez már nem az őskor, és tényleg csak azon agyalok hogy nekem most azt a szart meg kell etetnem az emberrel különben baj lesz) erre az illető a végén benyögi hogy most evett életében először padlizsánt mert eddig félt tőle. (Egyébként a padlizsán ízlett, a borsot pedig én is szeretem. És igen, amúgy meg félek az ismeretlen zöldségektől.) Bedöntök még egy pohár bort és hitetlenként mondok egy újabb imát hogy hiába minden, a hajcsavargatás, a miniszoknya, a pillarebegtetés és a többi bűbáj, ha kihányja, nekem kampec.

Na igen, és akkor a végén csak kilyukadtunk arra, hogy az ősasszony és a mikró felett pózoló dolgozó lány is éppolyan parás a tűzhelynél és csak az a tudat nyugtathatja meg, hogy az ősember meg a technokrata leszármazottja is éppannyira retteg, hogy eléggé ehető lesz-e annyira a kaja, hogy meg bírja-e emészteni. Tanulság? Meg kell tanulni főzni férfinak és nőnek is, különben annyi, kihal az emberiség. (Én legalábbis nem bízhatok semmit a véletlenre, úgy tűnik.)

De rágyújtanék...

Az egyesületi levlistán megint a dohányosokat anyázzák. Én meg itt ülök egymagam a gép előtt, várom a mindanható ihletet, az idő ketyeg az agyamban, dolgozni kéne, dolgozni és régen ilyenkor de jó volt, lefőtt a lórúgás kávé, kivittem a gépet a konyhába, rágyújtottam és már a második slukk után elindult az agyam, a maradék meg ott hamvadt el az üvegtálban.

De már nem dohányzom, a francba. Pedig itt van karnyújtásnyira tőlem gyufa, fémtál a gyertyáknak, a gyógyszeres fémdobozban (igen, ott, a Tisacid, Andaxin, Algopyrin mellett) a Hunor meg a Silverado szivar, nincsenek itthon a srácok, mire hazaérnének kiszellőzne, csak egy mozdulatba telne és mégsem tehetem, a francba, mert ha kontroll nélkül teszem, akkor ez a gaz dohány még visszaédesgetne magához.

Aki egyszer rászokott, az sajnos többet nem szabadul és érdekes, hogy erre a "hivatalos" leszokásomat követően, 3 hónap múlva kezdek rájönni. Most, ennyi idő után kezdem megint a falat kaparni, pedig amíg szívtam is csak napi 5 szálas kocabagós voltam, észre se vettem ha egy nap nem értem rá, egyik pillanatról a másikra egyszerűen csak vidéken hagytam a töltőt és a papírhüvelyeket és bár sodorhattam volna anélkül is, nem vettem többé dohányt. Röhögve felejtettem el bagózni, csak épp amikor cenzúrázzák a baromarcok az amúgy hallatlanul színvonalas és inforfmatív cigi.blog.hu-t ahol az ízléstelenséget egyedül az oda be-beugató antibagós fasiszták képviselték, akkor lenne kedvem rágyújtani. Akkor kezdenek el hiányozni az elfüstölt percek.

Akkor jön rám a gyilkos nikotinéhség, amikor megint azt olvasom olyanok tollából hogy a dohányzás maga a megtestesült GONOSZ, akik képtelenek élvezni az életet, képelenek meglátni a káros szenvedélyekben a szépséget, a halállal való hazárdőr kacérkodás izgalmát, akik nem látják hogy mi fán terem az életben az hogy szép, nem látják csepp méregben a tenger életet,

azok ugatnak le bennünket, bagósokat.

Mert akármennyire is leszoktam és élcelődöm azokon az ismerőseimen, akik egy rendezvényen ki-kimennek bagózni, hogy úgy kell nekik, gyenge az akaratuk, lúzerek, muhaha, lélekben én is kimegyek utánuk füstölni. Dohányos maradtam egy életre, és ha morgok is azokra, akik nyugodtan füstölnek, irigylem őket basszátokmeg, irigylem és néha ha fújok is rájuk,

de valahol egész életem hátralevő részére mégis megmaradok az ő fegyvertársuknak és nem állok be az álszent antibagósok sorába.

Menjetek, gyújtsatok rá helyettem is, én meg inkább rágicsálom az üveg szipkám végét, egy csipet füstíz még megmaradt benne. Két szék közé esve a hamutartóba pottyantam.

#104

Kiváló hétvégém volt, főztek nekem, és én sütöttem palacsintát és néztünk Beavis and Buttheadet, meg egy viszonylag ismeretlen de nagyon hatásos és jó filmet dominanciáról, szubmisszitvásról meg Maggie Gyllenhaal fenekéről (Secretary), amit utólag a "vidéki, úri társaságom" úgy minősített, hogy "lájtos, romantikus komédia". Nekünk legalábbis biztosan.

Ma meg hétfő van, sikerült bealudnom a Super Bowl utolsó negyedén, pedig Manning eladta a labdát meg egyéb izgalmak voltak és arra ébredtem, hogy Reggie Bushék emelik magasba a trófeát. Nyert a Saints, örömködtem, aztán visszaaludtam.

Most hétfő van, besüt a kéjlakba a nap de ez engem zavar és még inkább zavar hogy nincs itthon kávé viszont a polskastacja jazzrádiója is valami egészen kiváló. Ilyenkor jövök rá, hogy csak az Ilka utcai kéjlak konyhai rádiókészüléke okozta megszokás meg az, hogy a volt évfolyamtársaim vezettek ott műsort, tartott az amúgy egyre unalmasabb és gyatra 90.9 jazzy online adásának hallgatásánál. Heigl Lillát leszámítva az összes műsorvezetőnek finoman szólva is erotikus a hangja (azaz b...ssza a fülem), én meg pechemre nem szeretem az auditív szexuális zaklatást, legalábbis ebben a formában nagyon nem.

Viszont amíg én leugrom a boltba némi Wiener Extráért (Igazi lórúgás egy kávé, de nekem ez kell, nem holmi aroma-izébizék. Üssön, aztán jól van.), hallgassatok valami finomat. Természetesen lengyelt.

#103

"Erre hogy kitűnjön a tömegből elkezd lúzert alakítani."

Bocsánat, ezek azok a fajta emberek, akik szerint a Colts fogja nyerni a Super Bowlt, mert annyi eszük nincs hogy észrevegyék, mennyivel elegánsabb a New Orleans Saints fekete-arany, anjou liliomos meze. És hogy Indianapolisról max Vonnegut juthat a műveltebbek eszébe na de a fekete zene, a blues fővárosa...na az mégiscsak mennyivel menőbb hely, nem? A Bourbon Street, a cajun kaja meg a többi.

Na igen, a Coltsnak szurkolni, az az igazi lúzerség. Meg azért imádkozni, hogy megint egy Manning nyerje meg a nagydöntőt. Na az ilyen akkora lúzer, mint ahány yard ide Miami. Akinek nagy a farka, az szerintem a Saintsnek fog szurkolni. (ezek szerint Obamának nagy)

Ne morogjunk már, elvtársak, na :-)

#102

Szerintem az volt a tegnap este fénypontja, amikor Bárszékkel elkezdtünk licitálni azon, hogy melyikünk csinált többször és jobban hülyét magából. én azzal érveltem, hogy "művésznő" vagyok, a művészeknél a szakmai zsáner része, hogy komolyan veszi magát (vagy komolytalanul) a többiek meg kiröhögik, míg Bárszék egy felelős, egzakt munkát végző mérnökember.

Végül Sutyit kértük meg hogy döntsön, mert Bárszék nem akarta átengedni nekem az elsőséget. Salamoni döntést hozott, bár Fefét többször látta már vicces helyzetben s engem ritkábban, de az én magamból hülyét csinálásaim sokkal súlyosabbak voltak. Minőség vs mennyiség, ez itt a kérdés.

#101

Kategóriák: bútorhoroszkóp

a tegnap estéről ezúttal mindannyiunk szeretett Bútorhoroszkóp blogjába írtam

egyébként meg síkideg vagyok mert szaraxik a gépem kijelzője

#100

Egy újabb kiba. szagelszívó nap, kombájnnal megfejelve.

Ma rájöttem, hogy lúgosítani fogok mert az menő, ezért zabkását eszek lenmaggal, egyelőre egész ehető.

Az orbáncfű-tea+kávé kombó durván besárgította a fogaimat.

A rohadékok meg betiltották a Cigiző blogot.

Most kaptam egy állásajánlatot, amihez sajnos nem tudok elég jól lengyelül.

Kákabelű terrorizálni próbál. Én is próbálnám egyszer terrorizálni, mondjuk egy "Antálintruder 2000" készülékkel. Én nyernék, összefosná magát félelmében. Esetleg a fétisbulikról az a military cuccos szadista srác meglátogathatná.

Este be akarok rúgni.

Merni szépnek lenni

Megint a Tenderfoot Blues Unit Love Yourself című számát hallgatom, mert holnap (azaz 2-án) két másik fiatal bluesbandával együtt fellépnek este 8-tól a Gödörben, és olyan neves fellépők segítenek be nekik, mint a szívem csücske herflis Pribojszki Mátyás. A buli ingyenes, gyertek, jó móka lesz.

A borsa.hu-n egy egész értelmes cikket olvastam a szépség hátulütőiről. Szépnek lenni nemcsak főnyeremény és ez különösképp igaz egy olyan országban, ahol nemzeti sportja a középszerű nyomoroncoknak, hogy puszta irigységből keresztbe tegyenek másoknak. Nyilván az olvasóim között is vannak olyanok, akik most morognak, hogy milyen nagy arc vagyok hogy szépnek tartom magam és a tetejébe még sajnáltatom is magam.

Az ilyeneknek üzenem, hogy #########.

És hogy igen, sajnos a környezetemből időnként én is olyan visszajelzéseket kapok, hogy igen, állati csinos a pofikám, kár, hogy marhára nem tudom, hogyan kell ezt kihasználni azon a kellemes élményen túl, hogy legalább a tükörben nem kell ocsmány pofát bámulnom, ha már az utcán úgyis annyi van belőle.

A cikk nagyon jól mutat arra, hogy nem mindenki van tisztában azzal, hogy a szépsége érték, különösen igaz ez a szűkebb közösségekre, ahol az ember erősebb "kontroll" alatt van. És hogy ott aztán tenyészik a pletyka mint a penész itt a fürdőszobában, és megmérgez mindent.

Hogy a szépség olykor istencsapás, tapasztaltam magam is sokszor. Pedig a tudat, hogy szép vagyok, még ma sem egészen magamtól értetődő mert hiába mondogatják a szülők, nagyszülők gyermekkortól, ők elfogultak. És amikor a magas, vékony, az óvodai farsangon tavasztündérként szereplő kislányra az iskolai nyomás és teljesítménykényszer ellenhatásaként némi brutális túlsúly rakódik pont abban az életszakaszban, amikor az ember az ártatlanságból kezd kilépni a nemek káoszába, akkor az úgy bájosan hazavágja az ember testképét egy életre. A tudat, hogy dagi voltam 14 évesen, még tíz év múltán is kísért, az állandó csúfolódások, stb.

Utána aztán mondogathatták nekem, leadva a 15 kilót, hogy milyen szép vagyok, én megint ott éreztem magam, ahol a part szakad. A padot megkefélő, pucér nénis újságokon élvezkedő fiúk helyett rögtön a lányok céltáblája lettem a gimnáziumban, amit megfejelt még az is, hogy meghunyászkodás helyett kiálltam magamért, visszapofáztam, az akkori miniszterelnök leölésére uszító töritanárt megfenyegettem, hogy beköpöm a sajtónak, amúgy is izzott akkortájt a légkör a választások miatt, örömmel szálltak volna rá az iskolai politizálás témájára.

Nem akartam "szépkislány" lenni, nem kacérkodtam a fiúkkal de épp ezért lettem kőkemény vetélytársa a többi lánynak, akik a női aljasság összes eszköztárát bevetették, hogy idegileg kikészítsenek. 16 évesen, akkor épp egy túlzásba vitt fogyókúra végén, az "anorexiás nyomi" pecsétjével kedvem lett volna újra kövérnek lenni, és miközben a férfiak csak a potenciális baszóalkalmatosságot látták bennem, én inkább bebújtam a feminista értelmiségi trampli pózába, csak hagyjanak békén.

Hogy közben szép voltam, hogy anyám, aki tényleg kimondottan jó nő, állandóan szekált hogy slampos vagyok, elcsúfítom magam, a legkevésbé nem érdekelt. A szépség irigységet és gonoszságot szül, a férfiak egyszerre csurgatják rád a nyálukat és tartják a távolságot vagy ha sikerült is közelebb kerülnöm pár egóbajos balfékhez, hát azzal kompenzálták kisebbségi érzésük, hogy jól belém törölték a cipőjüket. Mert aki szép, az könnyűvérű, és könnyű neki minden, ugyebár.

A jó kurva anyátok, azt. És amikor valaki megkérdezi, hogy hát hogy állhattam össze egy olyan emberrel mint az exem, aki tíz évvel többnek nézett ki a koránál, megértő volt és vicces de műveletlen és provinciális, talán megérti, amikor erre odabököm, hogy neki legalább kellettem és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Úgy, hogyha épp nem térdig érő pólóban és farmerben vagy valami hajmeresztően idióta bölcsész szerelésben voltam, hanem megfogadtam anyám tanácsait, állandóan megfordultak utánam a pasik.

És ez a szarrágó, kicsinyes kis nyomoronc mint ez a Kákabelű lakótársam is azóta méreget gyanúsan, mikor egyszer nem egyedül vetődtem haza. Amikor anyám itt aludt mert este jött a gépe, nem is reagált a köszönésére. A nője penészvirág, akinek első mondata az volt hozzám, hogy mi a foglalkozásom.

Mintha én tehetnék arról, hogy nem rohad a képem, mintha valami bélyeget viselnék az arcomon, avagy a csinos pofikám maga a bélyeg, hogy rám lehet fújni, nekem csak a pofikám van, lelkem nyista, agyam meg aztán végképp nem. És ugatnak utánam a koldusok ha nem adok, hogy burzsuj ribanc vagyok és átver a piaci kofa, az ötvenes eladó. Az öregedő nők különösképp.

Nem akarok szép lenni, mert azzal csak irigyeket és ellenségeket szerzek. Nem, ez nem jelent ezüstkanalat a szájban, nem garantál arany életet. És volt, amikor annyira belém szállt a méreg és a bosszúság, hogy a ló túlsó oldalára átesve előjött belőlem a szépségnáci, hiszen akkor már örüljünk annak ami van, nekem is küzdenem kell érte nap mint nap, és hallatlanul könnyedén írtam le valakit mert bányarém, penészvirág, nudli, igénytelen szar. Amikor magányos voltam és depressziós és azt láttam, hogy én kínzom magam az állandó diétákkal, láttam hogy anyám is mennyire megszenved a külsejéért, hogy sokkal jobban nézzen ki mint a többi vele egykorú,

akkor aztán fújoltam ezerrel minden párkapcsolatban élő ronda nőre, "lám, az ilyeneket bezzeg van aki megb...a", és harsányan röhögtem, amikor megláttam a túlsúlyos nőknek szóló esküvői ruhaszalon hirdetését, hogy a sok redvás hájpacni azt hiszi, hogy a százezres ruhában a nagy napon kivételesen szép lesz és nem közröhej tárgya.

Aztán a végén már szartam az egészre, nem érdekelt hogy nem lapos a hasam és hogy anyám bikinje kettő mérettel nagyobb mellbőséget eredményezett és mit gondolnak a többiek a mensatáborban, nem érdekelt ha lekurváznak vagy ha ellenségeim lesznek. Már egyre kevésbé érdekel ha savanyú kispolgárok fújnak rám mert hülye művészléleknek tartom magam és igenis, állati jó érzés a fétispartin fűzőben és bőr miniben feszíteni és élvezni hogy méregetnek. Ott nem szégyen dogösnek lenni, nem kurváznak le, vagy ha igen, akkor az dicséretnek számít. Ott nem fújnak rám, hanem összekacsintanak velem a csajok is.

Igen, egy kicsit megint sikerült kilyukadnom a BDSM-nél de csak azért, hogy jelezzem, jól esik az embernek egy olyan bizalmas légkörben mulatni, ahol nem méreget szúrós szemmel a többi szinglipicsa és nem kell tolakodó tahóktól tartania az embernek. Ahol az ember merhet vonzó lenni, sőt, kötelező. Ahol a csinos pofika nem elrontja, hanem izgalmasabbá teszi a játékot.

Nem tudom, hogy igazából szép vagyok-e. Tegyük fel és kész. A helyzet azonban az, hogy nem érdekel már annyira a téma. Azok, akik keresztbe tesznek másoknak csak azért, mert elégedetlenek magukkal, duplán kapják vissza a csapásokat a sorstól, mert maguknak, csakis maguknak ártanak ezzel többet. Sem Kákabelű, sem a lekáderező macája soha se sikeres, se népszerű, se jó fej nem lesz, míg én mintha valahol tudat alatt vonzanám a lökött de nagyon okos és eredeti fazonokat még akkor is, ha időnként összebalhézok velük mint szegény Iza barátnőmmel nemrég. Lehet, hogy azért akadok össze rendre ilyen emberekkel, mert nem irigylem tőlük a kiválóságukat, hanem méltányolom hogy milyen jó fej, eredeti emberek, akik fogják vinni valamire. És hiszek bennük.

Meg persze magamban is, of course, love yourself, legalább nem egy bányarém néz vissza a tükörből, megyek is aludni ezzel a boldog tudattal.

Tézis, antitézis...

(...thesis. affrancba, soha nem lesz meg a diplomám ha így folytatom...)

Van egy anekdota Victor Hugorol, aki azon túl hogy egy egoista hólyag volt, számított a korában annyira, hogy bekerült a francia nemzetgyűlésbe. Nem mintha izgatta volna a gazdaságpolitika, csak akkortájt még menő volt az íróknak is a képviselőség, Jókai is az volt, csak szegény Petőfi bukott választáson akkorát, hogy utána megírta Az apostolt. Egyszóval Hugo bejárt ülésekre, de végig dumálta az ismerőseivel, oda se figyelve, de amikor szavazásra került a sor, mindig felállt vagy ülve marad jelezve szavazatát, anélkül, hogy tudta volna, mi a kérdés. Amikor ismerőse rákérdezett, hogy is lehetséges ez, ennyire multi-tasking az agya, Hugo azt mondta, hogy ott ül vele szemben egy úriember. Kifigyelte, hogy vele szinte mindenben teljesen ellentétes véleményen van, amikor ő nemmel szavaz, az az ember biztosan igennel. Így amikor szavazni kell, elég azt figyelnie, hogy az úriember ülve marad-e avagy feláll és ennek megfelelően voksol Hugo is helyesen, anélkül hogy tudná, miről van szó.

Az ellentétpárunk által könnyebb meghatározni magunkat is. Mert van itt ez a mankusz.freeblog is. Nem rakok be linket, mert aztán meglátja és idejön picsogni kommentbe, hogy mit gúnyolódom én rajta, Igaz, megérdemlem, én sem vagyok egy szent és igen, olykor örömmel olvasok olyan blogokat, amelyekről tudom, hogy annyira de annyira más mint az enyém. És ennek nyomán jobban értékelem a sajátomat.

Mert ez a nő nagyon nem olyan, mint én, úgy látom. Ő folyton érzelmekről nyavalyog és másokat idéz önigazolás végett. Egyszer már ideköptem egyet a csajról, amikor amikor okt 24-i bejegyzésében azon pampogott, hogy a nemzeti ünnepen nincs nyitva semmi, így shoppingolás helyett jobb híján temetőbe mentek, és hogy a "tüntizők" (és ilyenkor jobbikos barátnőm is velem együtt bólogat hogy szívlapátot a képébe) miatt nem tudtak kocsival eljutni a Vapiano fél cm-es közelségébe, jaj.

Tudom, minek foglalkozom hülyékkel...hát azért, hogy tudjam, milyen ne akarjak lenni, vagy ha mégis ilyen lennék, barátaim legyenek oly kedvesek főbe lőni engem vagy belelökni a Dunába (bár tudok úszni, a főbelövés biztosabb, esetleg még a guillotine is játszik). Ha céges, irodista nő is akarok lenni, ha lesz is kocsim, ha leszek is szingli, mint ez a mankusz nem és nem akarok lenni.

Nem akarok ilyen vér nyálas fejlécet a blogomba, akvarelles tónusokkal itáliai városkép, trendire vasalt frizkójú kiscsaj vigyorog mert egy kanmanöken valami nyálasat (biztos hogy nem disznóságot vagy "Megbüntizlek, ribanc!" dumát, vagy valami csőgörénységet, mert ezek a fajta macák ahhoz túl álszentek...) súgott a fülébe.

Nekem olyan háttérkép kéne, ahol fekete-fehér, szecessziós, Beardsley vagy Sassy Atilla perverz képeit idéző vonalakkal ábrázolnak egy ferencvárosi, bérházas utcaképet. A háttérben egy kandúr spriccel le házfalat, az utcán Lada parkol, a sarkon egy bluesherflis utcazenész. Belátni egy ablakon, ahol egy travit húznak deresre és az arcán kéjes mosoly villan. Egy kapualjból a Mensa lapjának stócait hozzák ki borítékolás után, útban a postára. A járdán egy jól öltözött, szép negyvenes nő rohan bőrönddel, hogy elérje a londoni gépet. Valahonnan kinyúl egy kéz és metálvillát mutat. Én az előtérben állok a fekete, biliszerű kalappal a fejemen de miniszoknyában és neccharisnyában, táskámat lehúzzák a könyvek meg minden amivel kitömtem és egy "elkövető típusú ábrázatú" ember vigyorog avagy vicsorog a képembe, hogy pofán csap ha rá merek gyújtani. És az égen egy izzó meteorit közelít felénk, hogy szétcsapja ezt az egész hóbelevancot (ez ti. a fekete humor a képen).

Vagy valami ilyesmi.

Én nem akarok napi több postot gyártani, berakni Harcsa Veronika Too early című borzadályát. Nem akarom berakni a nekem szóló magánlevelek idézeteit, nem akarok céges dolgokról vartyogni, legfeljebb a saját szakmai identitásproblémáimról elmélkedni. Nem baj, ha nem utazom Tajvanra vagy Ausztráliába, úgysem bírom a hosszú repülőutat, én vonattal akarok menni Északra vagy kocsival egészen Jerevánig.

Nem akarok bizalomról és érzelmekről szófosni naphosszat, (legfeljebb csak arról, hogy milyen jó Bárszék hónaljszőrét buzerálni), mert attól nem változik meg semmi. Vannak dolgok, amikről épp azért nem jó írni, mert nem is érdemes. Hiába vagyok nagpofájú, hiába fogalmazok jól vagy legalábbis részben ez a szakmám, hiába az egész nyelvészeti baromság amit az egyetemen tömtek a fejembe, a szavak olykor teljesen használhatatlanok és feleslegesek. Szeretek kommunikálni mert szeretek, de sokszor az ilyen nagy lelki dolgokról nem kell, nem szabad írni vagy legalábbis én nem vagyok rá képes, mert az ilyenek vagy megnyilvánulnak tettekben, vagy megette a fene az egészet.

És nem hiszem, hogy azok, akik hörgős metálklipeket raknak a blogjukba és nem Harcsa Veronikát, kevésbé érzékenyek, sőt.

Jó, ha valaki felvállalja a női nyálasságát. De van, ahol már önmaga paródiájává válik az egész. Én nem akarok önmagam paródiájává válni, kivéve akkor, ha kimondottan ez lenne a célom.

De ez a blog olyan, ahol épp az értelem fanyar játékossága, a kívülállás, az életet szemlélő bölcs távolságtartás nem érződik. Ahol csak rinyarinyarinya, és mintha szegény blogtulaj, miközben pipiskedik, nem venné magát észre a tükörben, és nem röhögné el magát, hogy "nabaszki mekkora lúzer hülyepicsa vagyok mán".

Mert ok, én is bajnoka vagyok a világfájdalomnak és hajlamos a depresszióra, de van, amikor a legnagyobb sértettség közepén rájövök hogy milyen hülye hisztis picsa vagyok és a barátaim jól lecsernusolnának, ha látnának.

Ki tudja, ez a csaj talán épp olyan, mint a szomszéd nő, aki jólöltözött, de éppolyan piros svájcisapkát hord mint én, csak az enyém folyton csálén áll és mindig lekommunistáznak miatta meg összekócolja a belőtt hajam. De nem is akarok belőtt lenni.

És nem akarok olyan lenni mint ez a mankusz.

Most hm, ebben a görbe tükörben határozottan cool dolognak érzem azt, hogy olyan vagyok amilyen, pedig ilyen ritkán van. Ezt teszi a gonosz káröröm, mekkora geci vagyok mán, de legalább felvállalom. Igen, én is jól érzem magam akkor, ha látom hogy más hülye, én meg épp nem, pedig valójában én is hülye vagyok (bár papírom van róla, hogy klinikai értelemben nem).

"Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom"

(a gyengébbeknek: a címbéli idézet Bornemisza Péter Siralmas énnéköm kezdetű verséből való, úgy 1557-ből)

Bárszéktől szerintem kapok majd egy jó nagy (BDSM-játéktól is talán független) tockost ha megtudja, hogy az előbb kimentem rágyújtani, igaz, nem cigire, hanem szivarkára.

(A Silverado filteres szivarka csak felnőtteknek árusítható, adózott jövedéki termék, előállítója a sátoraljaújhelyi Continental Dohányipari Zrt. Magyar termék, magyar munkahely. 20 szál 340 forint. Natúr, vaníliás és cherrys ízesítésben kapható, filteres, barna papírba csomagolt minőségi szibarka. Mivel letüdőzni nem lehet, kisebb a visszaszokás esélye, viszont kellemesen lehet vele füstölögni, nagyon jó az illata.)

Mert valahogy nekem minden albérletemből eddig a kinti, reggeli kávés dohányzások maradtak meg a legélénkebben, bár a következőben már nyilván nem ez lesz, mert most már tényleg leszoktam de igazán. Csak most kellett a hangulat.

Eladták a Lónyál Penthouse-t, februárban még biztos maradhatunk, utána meg...ki nem szarja le? Tudtam jól, hogy ez is csak egy ideiglenes állomás, már novemberben zargattak bennünket.

Öröm az ürömben, hogy most fűtök mint az állat, mert mire megjön a korrekciós gázszámla, mi már nem leszünk itt én meg nem vagyok rajta a szerződésen.

Az egyik szomszéd maca, aki a nagy, utcai lakást bitorolja, mindig szemrehányóan köszön nekem előre. Én meg azt se tudom, kicsoda, fel nem ismertem a kapualjban. Tudom, bunkóság, de látszik rajta afféle sértett úriasszonyosság, hogy én nem tudom, ki a rossebb ő és hogy nem is igazán érdekel. Csak azért mert ő lakik az utcai lakásban én meg a lepratanyán, még nem jogosítja fel semmire. Az első emeleti ír pasinak mindig köszönök, és mikor megy le a gyönyörű németjuhászával, tartom nekik az ajtót ő meg mindig mosolyogva megköszöni. Gyönyörű az a kutya, pedig én kőkemény macskás vagyok.

A szemközti udvari lakásban lakó fiatal srác hozzám hasonló bohém, mert mindig napközben mászkál el, és éjjel is ég nála a villany, látom ahogy ül a galérián a monitor előtt. Időnként gitártokkal meg el hazulról és nyalakodik a nőjével az ablakban. Előre köszön mosolyogva még amikor már félig az ajtófélfa fedésében nyitom a bejáratot, mert még decemberben, egy szombat este házibuli volt náluk. Meg nálunk is, csak nálunk két személyes. Függöny meg nincs. Bennünket meg nem zavart. Őket sem.

A másik udvari lakásban is fiatalabb srác lakik, ott is volt házibuli, tegnap meg egy rasztás fazon ment be hozzá. Az ajtóban egy befőttesüvegben gyertya ég. Amikor házibuli volt, egy csomó pasi kint cigizett a gangon. Szerintem az a srác meleg.

Alattunk egy pszichopata banya lakik, aki horrorba illő hangon üvöltözik rendszeresen a kisfiával, aki meg visít. Mielőtt kicuccolok, vagy kihívom rájuk a gyámhatóságot, vagy pofán verem a nőt. Minden reggel üvöltözésre ébredek. Fánk szerint a kissárc ha felnő, bérlete lesz a tököli sittre ilyen anya mellett felnőve.

Mielőtt kiköltözöm, akarok csinálni egy házibulit. Soha nem szerveztem, de mivel kaucióm nincs bent, és úgyis szétveri az új tulaj a lakást, kínálja magát a helyzet egy kisebb orgiára. A bejárati ajtó rácsán lehet majd kikötözősdit játszani, hadd nézzenek a szomszédok, a sértett úrinő hadd pillogjon. Rúzzsal ráírom az utolsó dobozzal a kezemben majd a falra, hogy "itt basztam" és szemceruzával a másik falra, hogy "itt is", a szekrényre meg hogy "megfogta a hajam a tarkómnál és hörögve kúrt kutyapózban - copyright by enba" És a földre ráfestem majd körömlakkal, hogy "ide dobáltuk a használt gumikat sponsored by Durex"

Ilyenkor érzem azt, hogy halálosan csórónak és lecsúszottnak és hippinek lenni valahol felszabadító, miközben délután újra kinyalom a CV-m és a februárt seggnyalással fogom tölteni, mert a családom lassan kitagad hogy mit művelek mán.

Én sem igen tudom, hogy mit művelek mán. Csak azt tudom, hogy kezd unalmas lenni előnyei dacára mégis a hippiség, és hogy apámnak adósságai vannak, nekem másfél milla diákhitelem és hogy egész télen betegeskedem ebben a penészes szemétdombban, és hogy már mindenki viszi valamire csak én nem tudom eldönteni hogy mire kéne és hogy faszkivan az egésszel, és hogy igen, egy kicsit szeretnék most burzsuj lenni és étkezési csekkel fizetni a Rózsában és valamiből megtolni a bútorhoroszkópot is, és kéne venni lassan pár új ruhát is.

Ennél lecsúszottabb most már nem akarok lenni, viszont azt hiszem, könnyes szemmel fogok visszaemlékezni erre a pár hónapra, mert megtanultam azt, hogy a csóróság nem szégyen és hogyha leszek is olyan sértett, ....atlan harmincas dáma mint az utcai lakásban lakó nőszemély (Bárszék azért ráköszönt amikor jött, a nőt meg tán még inkább ette a fene hogy itt van ez a csóró, gyökér picsa, és akkor még a pasija is jóképű...), akkor sem fogok fennakadni azon, hogy a szomszéd diákok szarnak a pofámra, mert kit érdekel, hogy mennyi pénzem van, az a lényeg, hogy jó fej legyek.

Tegnap a Várban, ahogy másztunk fel a Hadtörténeti Intézet előtti bástyán, a fedett lépcsőfordulóban, jó pár kimustrált takaró alól vacogva ránk köszönt egy ott meghúzódó hajléktalan. Előre köszönt. Megtiszteltetés volt.

#96

A jobb hasábban lévő live feed már csak azért is hasznos, mert ha napokig nem postolok, akkor is látom, hogy hány látogató járul ide naponta...hiába, hiszen nincs friss hús amin csámcsogni lehet. No nem mintha fejembe szállt volna a főoldal, max 10-15%-kal lett azóta több látogatóm, de kicsit tényleg azt érzem, hogy na most már azért kéne írni valamit a kiéhezett olvasóknak, csak ahhoz meg nincs kedvem, hogy ideböffentsek valami szart, amire rávethetitek magatok. Hiszen mekkora lúzerség már az is, hogy a bloghu főoldal énblog kategóriájában ugyanazok a dögunalmas nevek keringenek és berakják oda azokat a postolkat is mint ma, amikor dreamdancer megírta hogy ma kábé hányat fog szarni, a sok balek meg odakattint.

Na én ezt nem akarom. Viszont fánk röhögött azon, hogy mit álmodtam a minap, úgyhogy postolok egyet róla. A héten ugyanis életemben először aludtam Bud Spencerékkel, bár korábban nagyon sok tv-s sorozattal álmodtam (Stargate, Stargate Atlantis, Northern Exposure, Jóbarátok). De a minap a Kincs ami nincs végében voltam szereplő, amikor szállnak fel a helikopterrel és akkor hirtelen úgy döntöttek, hogy kiszórják a pénzt a bőröndből, majd pedig mind a hárman (Én, Bud meg Terence) utána ugrottunk ejtőernyővel (külön-külön persze) és tök jó érzés volt, simán kinyílt nekem is, aztán seggre érkeztem az ernyővel.

Meg téma is volt a héten valakivel a hagymás bab, Jamon Serrano meg az a furcsa játék, amit játszanak és És megint dühbe jövünk című opus magnumban. (talán a pelota vagy miaszösz). Úgyhogy ennek örömére tényleg ez volt tegnap este a tévében én meg stílszerűen chilis babot ettem hozzá. Talán ez az a Bud Spencer-film, amire a legjobban emlékeztem, a "Bunkó vagy, Bugsy!" aranyköpéssel, a kamionnal, az apácával meg a hülye pelotával.

Überklasszikus, komolyan. Nem gondoltam volna, hogy gagyitévé előtt ülve szombat este ilyen jól fogok szórakozni. Olyan bájos egy film és olyan viccesek az alákevert effektek, a zene, a '70-es évek fíling... néha jó ilyen egyszerű cuccokat nézni, nem mindig csak elvont értelmiségi fasságokkal foglalkozni.

Attól pedig kinyílt a zsebemben a bicska, hogy a könyvesblog szerint az évtized könyve a Harmonia Caelestis. Anno anyám megvette nekem névnapomra, megpróbáltam, nem ment. Az egyetemen több előadáson át magyarázta az egyik jeles kortárs költő oktatónk, hogy miért jó állítólag Szar Esterházy, akkor valahogy megértettem. Két hét múlva aztán már nem emlékeztem semmire, és irodalmi műveltség ide vagy oda, a főnemesi bohóc szófosása sajnos azóta is ott maradt a polcon. Nem tetszik az a fajta arrogancia, ahogy a kortárs magyar irodalom képviselői előadják magukat. És mondom ezt úgy, hogy pediglen magyar szakra jártam, voltak az évfolyamtársaim, tanáraim között aktív alkotók. Vagy talán épp azért, bár tudok kivételeket és szívesen is emlegetem őket, nem ítélkezem annyira egyoldalúan.

De köszönöm, én inkább olvasok külföldi irodalmat, angolokat, lengyeleket, skandinávokat és az agyonajnározott kortárs magyar tetvek helyett inkább keresgélek kincseket, olyanokat, amelyeket nem feltétlenül dicsérnek az állam által zabáltatott bértollnokok. A felfedezés öröme, wazze. Elnézést, ha kissé élesen fogalmazok, de sajnos kábé ennyi, ami megmaradt az X év magyar szakból. Lehet, hogy én vagyok a hibás. Lehet, hogy nemcsak én.

A könyvesblog meg menjen a sunyiba, az évtized könyve nekem...hm...de hiszen nem is olvastam, csak vettem könyveket, most meg eladom jó részük, mert később még annyi időm sem lesz őket elolvasni. A lista coming soon.

Egyébként a polskastacja.pl bluesrádiója állati jó.

A szakállam

Talán Fánk asszony hívta fel rá a figyelmet, hogy a belvárosban látott bajuszkölcsönzőt és mekkora móka lenne egyszer már műbajusszal menni valahova. Régebben amíg hosszú hajam volt, magam is megtettem hogy pár tincsemet a szám köré tekertem, hogy miként mutatnék arcszőrzettel. Régebben már írtam egy eszmefuttatást arról, hogy milyen lehetnék ha férfi lennék. Biztos lenne bajszom egyszer, és akkor nyirbálhatnám, pödörhetném, kipróbálnám, milyen érzés bajuszkötőt viselni. Ha pasi lennék, imádnám az arcszőrzetem.

De nőként utálom. Azt a kemény egy szálat is, amit a szakállamnak tekinthetek. Úgy hívom, a Dög.

Még pár évvel ezelőtt hívta fel figyelmemet a létezésére a kozmetikus. Szerencsére saját szalonban dolgozó, középkorú nő volt, mert addigra párszor már megjártam a képzetlen, pofatrancsírozás közben a műkörmös kiscsajjal szemöldök-tetoválásról (broáf) meg diszkózásról locsifecsiző ostoba libákkal. Ez a kozmetikus azért kicsit értett hozzá, vagy legalábbis régebb óta dolgozott a szakmában, ki is tapétázta a panelház egykori biciklitárolóját az ilyen meg olyan márkák szakképzési plecsinjeivel. Ez persze csak egyet jelentett: hogy ezeket majd jól rá is akarja sózni az emberre.

Kétségkívül Margó hatékonyan dolgozott, legalább a keze jól dolgozott, csak épp a feje volt túlontúl bazsalygó mint ahogy az ötvenes, kozmetikus foglalkozású Margóknak lenni szokott, az asztalon a a velem egyidős, Balkán City ótvar egyetemén ugyanazt amit én tanuló kislányának érettségi tablóképe volt (anyu által sminkelve of course), hogy ugye milyen csinos és okos és naná hogy sokra viszi blabla.

A blabla rosszabbik része az volt, hogy két SZKTRRRNCCS! és genny-kifröccsenés között nemcsak ezeket a holt-tengeri izébizéket akarta rám tukmálni, hanem természetesen benne volt ebbe a förevör aloés maffiában hálózatban és minden második mitesszer után megpróbált 20 ml löttyöt ezer forintért eladni nekem, hogy ne legyen az embernek elég baja, alacsony a fájdalomküszöböm, ezért már két felessel a gyomromban érkeztem és csak az úri jólneveltség akadályozott meg abban, hogy ne nyomjam le a torkán a műmájer aloés vackait.

Na és egyszer aztán rálelt a Dögre. Kihúzza, mutatja milyen hosszú fekete szőrszál az államon, eddig nem tűnt fel? Mondtam, nem, mi lehet az oka. Hát, ez bizony hormonális zavarra utal...van barátod? Nincs (már így is totális lúzer voltam a szemében), mondtam, most éppen (és még vagy másfél évig utána) nincs.

Hát igen, az sokat segítene...mondta, majd megint rátért az aloés témára.

Szóval most már hormonzavaros is vagyok, görcsöltem végig a passzírozás további részét.

Szerencsére mostanában már nem járok annyit vissza Balkán Citybe és a kozmetikusra szánt összeget is elviszi a diákhitel-törlesztő.

A Dög viszont azóta is ki-kinő és állatira idegesít. Ha már érzem, hogy csak egy kicsikét is átbökte a bőrfelszínt ez a sötétlő, szúrós fenevad, nekiesem bárhol is legyek és ha nincs is kéznél szemöldökcsipesz, akkor nekiállok körömmel kikapni, amitől persze jól begyullad, így már a pattanás is idegesít, aztán ha nem elég éles a csipesz akkor azzal is csak kapirgálom és a végén már felér egy orgazmussal, amikor ezt a pár milliméteres szőrszálat sikerül végre kihúznom, 60 wattos reflektorizzó fénye mellett.

Aztán két hét múlva nő újra. És újra. Én meg szenvedhetek, hogy szakállam van. Egy száll szakállam. És biztos azért, mert nem keféltem eleget elsőévesként.

Szemérmetlen és a számmisztika

Látom, néhányan az ominózus Szemérmetlen Ajkak nevű banda nyomán találtak a blogomra.

A kapcsolatról csak annyit, hogy amikor 2008 júniusában egy hétre kimentem Londonba egy közeli ismerősöm hívására, neki volt a lakótársa egy 30-as éveiben járó, akkor épp szőke hajú vagány csaj (legyen mondjuk B.) akiről azt mondta vendéglátóm, G. hogy egykor a Szemérmetlen Ajkak nevű bandához volt köze. Egyébként nagyon bírtam B-t, aki egy szállodában takarított annak dacára hogy idehaza angol szakot végzett. G. egyik hajdani kollégája, Radzs a mosogatófiú aki maláj volt, odahaza számtechet tanított. Nagyon sokan vannak kint olyanok, akik sokkal képzettebbek a munkaadóiknál is.

Egyszóval B. egy laza, érdekes nőci a szememben, imádja a nyelveket, akkor épp oroszul tanult, egyszer én is meg szeretnék tanulni oroszul majd a lengyel után, a cirill ábécét úgyis tudom olvasni. B. volt az, aki kicsit megfertőzött engem is a számmisztikával (G-t még jobban), amiről addig nem is igen hallottam. Ha bejött valaki a képbe, az volt az első, hogy megtudni a teljes születési dátumát, kiszámolni a sors-számát és a személyiség-számát. Nekem azt mondta, hogy nagyon különleges a számmisztikai képletem, mert 3 db 1-es van benne, a sors-számom 1-es, ami az abszolút vezéregyéniséget jelzi (a sors-szám kiszámítása ihlette a Bútorhoroszkóp kvintesszenciáit, csakhogy mi az egyes számokhoz egészen eltérő jellemzéseket párosítottunk. Pl a 6-os a számmisztika szerint kényelemszerető, puhány, lágy. Nálunk a 6-os a csípős nyelvű, felszínes, pörgős Kenyérpirító.) és a személyiség-számom 11-es, ami a nagyon újszerűen gondolkodó, kissé túlontúl elvont zseni száma, aki hiperaktív agyilag. És hogy nekem leginkább csak egy másik 11-es felelne meg.

B-vel anno jól volt bulizni, és máig váltunk időnként üzenetet.

G-vel viszont rendszeresen beszélünk, és igen, a sok ezoterikus marhaság közepette előfordulnak az ilyen beszélgetések. Az egyszerűség kedvéért konkrét születési dátummal illusztrálok.

G: Na és, milyen?
Én: Vastüdő

Nem úgy, hagyj ezzel...mikor született, hadd számoljam ki!
Minek, a Bútorhoroszkópban hiszek, az fontosabb.
Jó, jó de mik a számai, mi az aszcendense?
Ha Vastüdő, akkor 2-es, de 11-esből.
Hűha, az jó.
Igen, de ez a sors-száma
És mi az igazi?
Látens Mosógép
Az mi, hagyj már ezzel?
8-as.
Au! Az durva.
Miért? A Mosógép nagyon szelíd és tisztaságszerető.
A 8-as a Mars száma és a legnagyobb rezgésű a páros számok közül. De van egy 11-ese, igaz neki a sors-száma. Fel kell kötnöd a gatyád.
Hagyj már, az élveteg jegyek az aktus jegyekkel elvileg harmonizálnak.
Az engem nem érdekel, mi az aszcendense?
Honnan tudjam, hívjam fel az anyját?!
Hogy lehet nem tudni hogy mi az aszcendense? Kérdezd meg legközelebb, ha találkozol vele.
Minek? Ő is a Bútorhoroszkópban hisz. A napjegye asszem vízöntő.
Légies jegy, hűha...végül is neked meg az aszcendensed ikrek. Na a két szófosó...de ugyanakkor ott van benne az erőszakos 8-as ami a te 1-eseid miatt konfliktus forrása lehet, mindketten kötitek az ebet a karóhoz, de legalább nem unatkoztok egymás mellett. Végül is te meg a kos miatt vagy erőszakos a Mars hatása miatt.
Te most kevered a számmisztikát a horoszkóppal? A mienk legalább vállaltan blöff.
Tökmindegy, csak higgyen benne az ember.
Akkor most jók a számai vagy nem?
Nem tudom, a te életed, azt csinálsz amit akarsz, én elmondtam amit tudok.

Na valami ilyesmi az, amikor három ezoterikus zagyvalék keveredik két nő beszélgetésében.

#93

Hát nem ééééditündi?

Az én drága mókuskám ma csinált egy nagyon cuki és trendi napi bútorállás-jelentő javascriptet amit a honlapocskába illesztve nektek is lehet ilyen édibédi mint nekem itt a jobb oldalsó hasábcsiben. És hajlandó megosztani másokkal is, eszem a szívét a pintyőkémnek.

A másik hír hogy smalladamet kibaszták a faszbúkról, pedig én is a pinára szavaznék 11-én.

A tökéletes kan?

Á, már megint egy baromság és egy újabb játék a gondolattal. A tökéletes kandisznó recepjte, á la Nők Lapja Cafe. Hát igen, olyanok amilyen.

Az elmélet sima betűvel, és a valóság félkövérrel. Avagy tényleg ennyire idióták a nők vagy csak én vagyok szupernormális? (és szuperöntelt of course).

Hogy honnan ismered meg a tökéletes pasit? Nos, nem lesz nehéz. Egész biztosan első ránézésre magába bolondít. (Ez egy seggfej. Egy ótvar nagy seggfej. Másodjára is. Több éven át. ) Már csak azért is, mert gyanúsan hasonlít a kedvenc sorozatszínészedre (Hugh Laurie, vagy Neil Patrick Harris aki valójában meleg?), de olyannyira, hogy már-már egész kis kutatásba kezdesz, vajon rendelkezik-e a híresség magyar (lengyel, csakis lengyel) gyökerekkel. Amellett, hogy feltűnően vonzó, intelligens, sőt humoros is. (beképzelt, keresztbe teszi a lábát, állandóan zabál de nem hízik, időként vigyorogva cseszi fel mások agyát) Nem csoda hát, ha az utcán kézen fogva andalogva irigy női pillantások kereszttüzével vagy kénytelen megküzdeni, de magunk között valld be, ezt cseppet sem bánod. (lóf.tnem, engem miért nem néznek meg a nők - IS?) Ugyanis, bár nyílt tény, hogy imádják a nők, (csak messziről, közelről már kevésbé) jól tudod, mindhiába. A tökéletes pasi ugyanis megrögzött monogám. (sajnos állatból vannak, a hím állatok pedig nemigen azok) Pont. Nincs más verzió, se pedig kiskapu. (ha intelligens, akkor beismeri hogy csak egy nő van aki érdemes az ő társaságára. ha meg hülye, haljon meg)

Mellette kizárólag jól indulhat a napod, hiszen a reggeli (délutáni kelés esetében uzsonna) rutinjába beletartozik, hogy ágyba hozza neked a kávét (utálja) meg a péksüteményt. (amit talál a hűtőben, mindegy mi az) A korai rohanásban sem sajátítja ki a fürdőszobát, (két mosdókagyló van nála, lehet szinkronfogmosást játszani) helyette inkább, hogy hasznossá tegye magát, gyorsan elmosogat, (vagy én, még az augusztusi házibuliból megmaradtakat) merthogy azt is tud . (hogyne, elméletben mindent) Sőt, a porszívózástól sem ódzkodik (fél évente), és ezt gyakran be is bizonyítja, csak hogy a kedvedre tegyen. (na jó, ezt megtette) Alapvetően rendet tart maga után, sőt ha szükséges, utánad is. (mégis mijaf.ért? én zseni vagyok, ő zseni, átlátunk a káoszon, a rendrakás a lúzerek sportja) A zoknik összepárosítása nem haladja meg a képességeit, és sosem venne fel felemást. (pedig szerintem az dögös és laza, nonkonformista) Csodálatos módon a levetett ruháit sem hagyja szerteszét a lakásban, hanem ügyesen a szennyesládába szórja. Vészhelyzet esetén akár a mosással is megbirkózik. (mármint a gép. na jó, az emberem a Bútorhoroszkóp szerint látens mosógép...) Bár vasalni még nem láttad, erős a gyanú, hogy akár az is menne neki.

Figyelmes, érdeklődő típus, aki gyakran és szívesen kérdez, majd csöndben végighallgat, legyen szó a barátnőd legújabb hódításairól vagy munkahelyi pletykáról. (aztán átveszi a szót és folytatja. órákon át. többet beszél mint én, de szerencsére nekem ez imponál) Azt mondja, imádja hallgatni a hangodat, ezt bizonyítandó naponta többször spontán felhív telefonon egy-egy percre. (mégis minek? hívjon ürítés, fogmosás, metrózás, tamponcsere, interjú, alvás közben?) Persze azért nem kerget az őrületbe a ragaszkodásával, hisz a tökéletes pasi mindig képes mértéket tartani. (látom hogy megnézte a blogomat, él, kockul) Épp ezért, habár szeret szórakozni, sosem esik át a ló túlsó oldalára. Mindig beéri két üveg sörrel , (+ 2 whisky) és messziről elkerüli az éjszakai bárokat. Tulajdonképpen alig jár el otthonról nélküled. (ha így tenné, én rugdosnám el hogy hagyjon már egy kicsit egyedül) Ha netán mégis elkeveredik egy kanbuliba, tutira hazaér a megbeszélt időre. (a kanbuli az kanbuli. én meg addig megyek csajbuliba és utólag beszámolok arról, hogy miből is maradt ki. lájtos leszbisó, ugyammá, a kanbuli biztos jobb volt...) Ha mégsem, arra egész biztosan nyomós oka van, (beszorult a vécébe? kerékbilincset kapott a kocsijára?) és egyből felhív telefonon, hogy ne kelljen feleslegesen aggódnod. Természetesen véletlenül sem kell kételkedned a szavában, hiszen a tökéletes pasi sosem hazudik – vagy legalábbis pontosan tudja, mikor kell. Például akkor, ha a fodrász tönkretette a hajad, ha egy hete nem aludtál rendesen, avagy felszedtél tíz kilót, és már-már a kétségbeesés szélén állsz, ő akkor is képes jótékonyan meggyőzni, hogy sosem voltál gyönyörűbb. (konstruktív megoldási javaslatok helyett a fennálló, gyalázatos tényállás hazugság általi nyugtázása?)

Meggyőzően és változatosan tud bókolni, ("Lökött vagy, sebaj, elnézzük...") meg persze talpig úriember, vagyis nem kiabál, nem káromkodik, (ő is raccsol, el tudom képzelni milyen amikor záporoznak belőle az r-es csúnya szavak...) nem emeli fel a hangját, sosem durva és erőszakos, hacsak nem kéred kifejezetten. (ehem, BDSM...) Mert ha kell, tud rosszfiú is lenni, spontán, bevállalós, lendületes, aki mellett nem lehet unatkozni, hiszen mindig tud újat mutatni. (jófiúk lenni uncsik.) Minden téren. Viszont sosem hisztizik, nem toporzékol, nem durcáskodik, nem viselkedik gyerek módjára. (vagy ha igen, akkor meg kell etetni, itatni, megmutatni neki hogy mi van nekem ami neki nincs és hagyni hogy nyúlkáljon vagy a szájába vegye. mint egy csecsemő.) Valljuk be, ehhez már nagy adag képzelőerőre van szükségünk. (realitásérzékre inkább) Ha problémája van, kinyitja a száját, nem pedig magában dúl-fúl, mert úgy véli, a harmonikus kapcsolat titka a megfelelő kommunikáció. (pofázunk, pofázunk...miről is akartunk beszélni?) Éppen ezért mindent megbeszél veled, sőt szívesen kér tanácsot. (csak ha épp mazochista hangulatban van) A csodálatos a dologban, hogy általában meg is fogadja. Beavat a terveibe, valamint imád beszélni a közös jövőtökről. (én: világhír, halhatatlanság. ő: világhír, halhatatlanság. megegyeztünk.) Akkor sem retten vissza, ha bevallod, hogy legalább három égetnivalóan rossz gyereket szeretnél, hanem bátran rálicitál. (a hideg kiráz a gyermekvállalás gondolatától)

Rendkívül kreatív, ezt bizonyítandó a szórakoztatásodra változatos programokat talál ki, (nemi szervek rajzolása a hóba, kockulás, ezeket szeressük) például heti rendszerességgel visz vacsorázni (a veresegyházi kifőzde paprikás krumplija tényleg jó, én meg egy ideig ételkritikus szerettem volna lenni de meghasonlottam ezért azóta csak házikoszt és gyorskaja jellegűt vagyok hajlandó fogyasztani) de legalábbis főz neked, (tésztát ha én elcsesztem) mert hiszed, vagy sem, azt is tud. (csak néha elfelejti, hogy van-e sütő a lakásában. a teszkó közepén. és képes emiatt felhívni a főbérlőt hogy megkérdezze) Ráadásul még csak nem is veti a szemedre, ha te nem. Kétségkívül jól áll a fakanál a kezében, ami nem véletlen, hiszen a magyar, a francia és az olasz konyha titkai mind-mind a kisujjában vannak. (nem egy buzeráns séfre van szükségem, hanem rendes emberre, nem bohóckodjon nekem itt hogy ilyen olasz meg olyan mert leverem. csináljon valamit, jó aztán kész) Nap mint nap meglep valamivel, például gyakran forró fürdővel vár haza, mondván, hogy tudja, milyen sokat dolgozol. (éééén?) Ezt követően szíves-örömest megmasszíroz, ráadásul jól is csinálja, mert ha eddig nem említettük volna, a szakács meg a hivatásos edző után masszőr a harmadik szakmája. (inkább legyen cirkuszi idomár, csirkefogó és jedi lovag)

Akár az otthoni semmittevés is kellemes vele, hiszen nem sajátítja ki a távirányítót, (tévé minek? ott a torrent) és nem kényszerít focimeccs vagy a Star Trek nézésére, illetve ha mégis, legalább jótékonyan elmagyarázza, ki kivel van. (tudom, Spock vulcani, Data meg android) Ha kéred, hősiesen végigüli veled a Született feleségek vagy a Szex és New York összes évadját, (abban rondák a nők) de akár egy klasszikus romantikus filmre is kapható, (ja, csak én nem) hiszen kellőképpen érzékeny. (az angol humorra, Why is everything so f'in green?) Na persze azért nem sír többet, mint te, de képes kimutatni az érzelmeit. A filmeknél maradva természetesen csendben tűri eszeveszett vonzódásodat a férfi főszereplőhöz, (Spock?) hiszen amúgy sem az a féltékeny típus, vagy legalábbis, ahogy mindenben, ebben is tökéletesen mértéket tud tartani. ("Úgysem lenne esélyed nála...") Nem féltékenykedik feleslegesen, és nem csinál balhét, ha találkozol egy kávé erejéig életed első nagy szerelmével. (már arra sem emlékszem ki volt az. vagy ha igen, tökön rúgnám)

Két lában járó kalendárium, vagyis sosem felejti el a születésnapod (Zsúrkocsi nap, úgy emlékszik rá) vagy az egyéb ünnepeket, évfordulókat. (Bárszék napok..) Zsigerből megtalálja a tökéletes ajándékot, például azt a csinos táskát, páratlan karkötőt vagy lebilincselő könyvet, amellyel hetek óta szemezel a kirakatban. (frászt, honlapba építhető napi bútorállás-mutató widget Javascripttel, az olyan tündibündi lenne) Ha mégis elvéti, és valami mérhetetlenül giccsessel lep meg, önként felajánlja, hogy nyugodtan vidd vissza. (lehet a háttér rózsaszín, legfeljebb majd belepiszkálok a forráskódba) Mellesleg tökéletesen tud olvasni a sorok között, vagyis nem kell neki kétszer mondanod, hogy elkopott a tavalyi kiscsizmád, máris invitál, hogy járjátok be az üzleteket egy szuper új modell reményében, mert bizony a tökéletes pasi fontos ismertetőjegye, hogy hajlandó, sőt szeret vásárolni. (teheti, de én meg anyámmal szeretek vásárolni vagy egyedül. őt a gyerekmegőrzőben hagyhatjuk) Nem rángat keresztül-kasul a bevásárlóközponton, hogy: „Siessünk! Igyekezz már!”, hanem türelmesen kivárja, míg felpróbálod a huszadik nadrágot vagy a harmincadik kabátkát. Mellesleg cipekedni is szeret, és nem rendez jelenetet, ha sokáig kell várakozni a kasszánál. (csak véletlenül kisétál a bolti kosárral és a kocsinál veszi csak észre) Magára is szívesen költ, és persze kitűnő az ízlése (zöld mensás póló vagy fekete? -megsúgom, a fekete dögösebb), vagy ha mégsem, legalább hagyja magát terelgetni, és kivétel nélkül azt az inget választja, amelyiket te javaslod. Bár az igazat megvallva mindenben irtó dögösen fest (még a több éves műegyetemi pólóban is), az egészben a legjobb, hogy ezt nem tudja magáról. (ááá, neeem...) Mindig ad magára, de azért persze nem epilál többet, mint te, és nincs is több cipője, mint neked, viszont szívesen költ a tieidre, mert azt vallja, egy nőnek sosem lehet elég. (van elég cipőm, a turkálózás-függőségből meg kinőttem)

A tökéletes pasi további kivételes ismertetőjegye, hogy édesnek találja az anyukádat, (még akkor is, ha frissen műtötték az arcát szegénynek) akivel remekül kijön, de imádja a barátnőidet is, na persze csak módjával, vagyis nem esik rád nézve bántó túlzásokba. (essen, legfeljebb szétrúgom a seggét, nem hiába vagyok "agresszív néni" fánk blogjában) Persze a barátnőid is megőrülnek érte, és titokban arról álmodoznak, bárcsak rendelkezne néhány ikertestvérrel. (az öcséd facér?) Szívesen bemutat a barátainak, sőt a legdögösebb haverjától sem igyekszik foggal-körömmel távol tartani. Ráadásul mindenfajta kényszer nélkül, örömmel bemutat a szüleinek is, akik egyből a család tagjának tekintenek. Hiába, mint mesében, a tökéletes pasi édesanyja is tökéletes, vagyis kedves, jóindulatú, és kedvenc mondata, hogy „te tudod, drágám, csináld, ahogy jónak látod”.

Végezetül: tökéletes pasi mindent elhisz, vagy legalábbis úgy tesz. (vagy hülye. és akkor nem az én pasim) Továbbá végtelenül türelmes. (ha jól van lakva) Jól példázza ezt, hogy amikor már nagyon eleged van magadból, ő akkor is kitartóan elvisel. (dicséretére legyen mondva, tényleg) És még valami: mindig megnevettet. (fogjuk rá)

Bár a tökéletes pasi ideája kétségkívül jól (HÜLYÉN, ki az az idióta akinek ilyen elvárásai lehetnek?) hangzik, a valóságban egy ilyen férfiemberrel túlontúl egyszerű és mérhetetlenül unalmas lenne az életed. (ELVISELHETETLEN, börtönbüntetéssel felérő) A tökéletesség ugyanis kíméletlenül elcsalná az izgalmat, a pezsgést, az apró viták, összezördülések (vaj vs. margarin) és nézeteltérések (firefox vs. chrome) édességét a kapcsolatból, úgy meg, valljuk be, fabatkát sem ér az egész.

Egyébként tök jó a Firefox 3.6-os verzió. Ez nem ide tartozik de nem baj.

#91

Köszönöm a főoldalt, ez talán enyhíti azt, hogy vagy 4 órát aludtam, alig bírok beszélni a torokfájás miatt és elaludtam a meccset azok után hogy Favre lesérült bár abból már tudni lehetett hogy a Minnesotának annyi, de a Saints a klub fennállása óta először játszik NFL-döntőt úgy, hogy pár éve a hurrikán idején mindenre gondoltak a Superdome-ban csak erre nem.

Ja igen. Köszönöm anyámnak, apámnak, Bárszéknek, a Bélának és a Bukfinak, Dezsőkének, a barátaimnak meg minden. Ja hogy ez nem az Oscar? Affrancba, sebaj.

Azért most egy kicsit tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzés és a zorromat is tisztíccsa hála az ultra magnak.

Hülye amcsik...

(érdemes tudni, hogy az esetek többségében én elnéző szeretettel hülyézek le valakit. most kivételesen szemet hunyok a földkerekség egyik legostobább és legagresszívebb nációja iránti ellenszenvem felett)

Épp felülésekkel nyögdösök mert egy gazember megjegyezte, hogy a pocak az olyan nőietlen és kivételesen igaza is van, de közben élvezet gyanánt megint NFL-t nézek anyám nagy örömére, bár most annyira nem is üvöltetem Faragó kommentárjait.

Addiktív egy dög az amerikai futball, viszont ahogy az ember pokollá teszi a hétfő reggeleit mert késő éjjel élőben akarja nézni a rangadókat, damn időeltolódás, de legalább rájön, hogy miért volt akkora kunszt a "fűzővel kifelé" meg az "elrabolta Dan Marinot mert őt okolta a saját hibájáért" az Ace Ventura című klasszikusban meg a How I Met Your Mothernek az a része, amikor lemaradnak a Super Bowl élő közvetítéséről és Ted egész nap hülye maszkban mászkál hogy még véletlenül se tudja meg az eredményt, amíg vissza nem nézik este videón. hogy mit jelentenek a Super Bowl félidejében a reklámok, az iszonyú drága műsoridő és az óriási nézettség miatt gigászi presztízzsel bír hogy ki és milyen spotokkal mutatja magát a csúcsdöntőben.

Az NFL megértése nélkül nem lehet igazán megérteni az amcsikat, azt hiszem.

A vicc az, hogy van benne stratégia, van hát. Csak épp kissé nehéz kibogozni elsőre és követni az egymásra vetődő benga nagy védők között a labda útvonalát. És hogy az irányítók (quarterback) miért olyan állati népszerűek és miért menő színésznőknek és modelleknek mondjuk Tony Romoval vagy Tom Bradyvel mutatkozni. A QB az abszolút sztár, ha MVP is, akkor meg már-már félisten, halhatatlan mint az ókorban az olimpiai bajnokok. A QB-k talán nem is olyan hülyék, mondjuk mi, európai fölénnyel. Villámgyorsan kell nekik helyzeteket felismerni, elemezni mint a sakkozóknak az állásokat és aztán dobni, mielőtt még leterítenék őket.

Az amcsik rengeteg statisztikát néznek és mindent kilóra mérnek a focijukban. Yardokat kell haladni, nem ködösítenek hogy középpálya meg tizenhatos felé, egy vonalzó mentén nyomulnak előre és próbálják hátráltatni az ellenfelet. Ha valaki rekordot dönt, seggüket verik örömükben a műfűre.

Próbálom megmagyarázni hogy mi ebben a jó, de nem megy. Minden megmozdulás után állnak, magyaráz a bíró, van elkapás vagy futójáték, sack, mezőnygól, interception vagy touchdown. Mindig történik valami, ha más nem akkor az, hogy tíz, feszes naciba burkolt fenék vetődik a labdára. Van unalmas meccs, de egy unalmas NFL-közvetítés sem olyan unalmas soha, mint egy unalmas Premier League-meccs. Van olyan, hogy "na akkor most már kibekkeljük a végéig és lófütyit nem csinálunk" csak ritkábban mert kicsúszhat valaki kezéből a labda, a másik meg helyből átrohan vagy 40 yardot és akkor meg baj van.

A másik az, hogy itthon még elég kisebbségben vannak az amerikai futball hívei, így aztán van az egésznek valami bensőséges jellege, hogy a sok "soccer-fan" mellett mi "a másik footballt" preferáljuk és a cikkeket olvasva tudjuk a fogalmakat, képben vagyunk a játékosokat illetően, stb. Van egyfajta exkluzív jellege a dolognak még akkor is, ha tényleg kissé mazochizmus sznob káeurópai értelmiségiként egy látszólag igencsak agresszív sport miatt virrasztani vasárnap éjjelente.

Most épp azon örömködöm, hogy az AFC döntőjében félidőkor a jóval esélytelenebb, a playoffba wildcarddal jutó Jets hazai pályán vezet az überesélyesnek kikáltott Colts ellen (Peyton Manning nyert eleget, menjen inkább nyaralni) és a java majd hajnali 1 után jön, a Vikings-Saints és nem tudom kinek szurkoljak, hogy Favre majdnem 40 évesen játsszon Bowlt az új csapatával vagy a Saints, akiknek meg egyszerűen...szép a fekete-arany, anjou-liliomos meze. Az élet nagy problémái, mi?

Kandisznók a parketten

A minap, a tavalyi/tavalyelőtti expasijaimon gondolkodva eszembe jutott egyikük azon fixa ideája, hogy csak olyan nővel áll le, aki jól táncol, mert annak jó a mozgása az ágyban is.

Namármost ez egy fasság, de azért írjunk ennek kapcsán egy bejegyzést ha már úgyis a levegőben volt a "botláb"-téma mostanában az ismerősök között, hogy ki a legbotlábúbb. Ez a "versengés" azt juttatta eszembe, amikor a polskikkal odakint anno azon beszélgettem, hogy vajon ők-e Európa leglúzerebb nemzete, avagy a magyarok és mivel ő márpedig kikiáltották magukat a leglúzerebbnek, ezért voltaképpen a magyarok az igazi csúcslúzerek, hiszen annyi eszük nincs, hogy legalább ezt a "leg"-et lestipistopizzák maguknak.

Ennek nyomán azt hiszem, a társaság leginkább botlábú tagjának járó cím önkéntes felvállalása pozitív fényben tünteti fel az illetőt, hiszen van benne ennyi önirónia és lazaság, hogy meglássa ebben a kitüntető címben a kiváltságot.

Hogy miért érdekes ez? Mert azt hihetnénk, hogy a katasztrofális tánctudás az egyfajta szégyenbélyeg, amivel magunkon mindennemű buliban kizárólag sarokban gubbasztásra vagyunk predesztinálva, hiszen ha neadjisten mozgásba lendülnénk, az lenne a totális égés. Botlábúak a manapság menő latin táncklubokban maradjanak szigorúan a bárpultnál és onnét pillogjanak irigykedve a parkett ördögeire amíg meg nem tanulják azt a pár mozdulatot tűrhetően kivitelezni, ami szalonképessé teheti őket.

Pedig de mennyire kedvem lett volna még novemberben elmenni salsázni, miután pár hónap vidéki remeteséget követően zsír új hajazattal és egóval visszatértem a fővárosi színtérre. Aztán valahogy elmaradt mégis, összemosódtak az év vége eseményei. Ennek ellenére szívesen elmennék valamelyik hétvégén akár csontegyedül is salsázni, (bár már kevésbé a helyek "húspiac" mivolta miatt) mert rájöttem, hogy botlábúnak lenni igenis cool.

Emlékszem, még tavalyelőtt, nyár elején meghívtak londoni ismerőseim magukhoz egy hétre, és persze szombat este hova is mehettünk volna, mint a Sohóba, az egyik táncklubba, ahol ők heti rendszerességgel mulattak. Persze soha nem jártak külön tanfolyamra, egyszerűen csak jól érezni magukat, és nem mellékesen, prezentálni fizikai adottságaikat a szittya virtus jegyében.

Így tettem hát én is, görcsös botlábúként, úgy, hogy két félév beszédgyakorlat után a tanár kijelentette, hogy "ritmus-analfabéta" vagyok az eredendő beszédhibám mellett. Normális esetben egy ilyen este maga lett volna a pokol.

Te talán épp a "mijaf.ért jöttem Londonba ha nem bulizni" jegyben alámerültem ebbe a hatalmas internacionális olvasztótégelybe az amúgy is közveszélyt okozó borvörös szaténing-bézs mini toalettemben, és kezdődött az alázás, magyar módra.

Hencegek, igen, nem bírtam magamról levakarni a félvér meg latínó dzsigolókat, mert lelkes bénázásom annyira meghatotta őket, hogy mindannyian szoros testközelségből akartak nekem táncórákat adni. A tény, hogy felvállaltam esetlenségemet, felvillanyozta a nagy macsókat és miközben az angol tehenek a sarokban pillogtak azokban a cuccokban amiket levetve majd a hozzám hasonló magyar nők túrnak majd ki fél év múlva egy bálából, mi, a nemzeti büszkeségtől is túlfűtve totyogtunk, kalimpáltunk, imbolyogtunk a forró ritmusokra és közben baromira élveztük, aztán végül P egy szlovák útlevelű, sváb mackó aki mégis 100% magyar és egy drága pofa, fogta magát és kirángatott a kreolok közül és kisajátított magának. Közben nőismerősöm, G beakasztott valami profi parkett-táncost, egy idősebb fazont, aki nagyon jól nyomta, de csak azért, hogy mások lessék őt, a profi mozdulatait, partnerét meg mint afféle dekoratív kelléket rángatva maga után. El tudom képzelni, egy ilyen arc milyen lehet az ágyban. Öt percig riszálja magát, eldurran Olé! és várja a tapsot. Aztán később G ráunt az öntetszelgő majomra, és beakasztott "egy Abdult". Namármost azóta az Abdul az afféle gyűjtőneve lett a default londoni kandisznóknak, akik csak egyre használhat az ember, de arra is csupán kétes eredménnyel. Tipikus közel-keleti szépfiú, nem az intelligenciájáért szeressük őtet.

Jellemző módon a karibi vécésénéninek mi, káeurópai lúzerek adtuk a legtöbb jattot. És aztán ráunva hogy a belterjes angolszász tehenek meg az odakozmált műmacsók lesnek bennünket, igazi magyar módra P-vel lementünk némi sörrel a Themze-partra...politizálni. Másnap elmentünk egy közeli pubba, ahol vacak rnb zene volt, hiába reklamáltam a Szemérmetlen Ajkak egykori énekesnőjével valami zúzásért, ezért aztán J.Lo-ra vagy valami rémségre tüntetőleg nekiálltunk pogózni, miközben mindenki lesett mint a lukinyúl, és senki se senki nem tolta oda a hátsóját egész este a parkettre rajtunk kívül.

Hogy botlábú vagyok, azóta sem érdekel, mert a lelkesedés és az önirónia olykor túlsugározza a kicentizett koreográfiát. Emlékszem, még a Szagelszívó évbeli Kutyaól-napon milyen jót buliztam az egyik netes pasim bűnrossz indie-bandájának fellépésén. Fánk asszony hastáncolt, én próbáltam utánozni illetve ugráltam, bólogattam meg metálvilláztam, léggitároztam mint a veszett és közben állati jót buliztam, hogy utána fél perc alatt sikeresen ejtsem a srácot hogy bánkódjak utána fél évig.

Valahogy megvan bennem a krónikus léggitározhatnék annak ellenére hogy soha nem voltam rocker, sőt ha tehetném, akkor én megmaradnék a szvingnél és a charlestonnál, valami kiirthatatlan retrohajlam nyomán, ami mindent vonzóvá tesz a szememben, ami 80 évnél régebbi.

Mert miközben mindenki azon görcsöl hogy jobbra meg balra hányat kell lépni s hogy mi menő-e manapság, a tangó vagy a csacsacsa, én visítva menekülök az ilyen komolykodó rémségektől mint a "combok csókja" mert a zene az csak van, én is csak vagyok, a csinos pofikám úgyis ellensúlyozza a görcsös rángatózásom, lúzer vagyok na bumm.

Botlábúnak lenni jó, basszátokmeg, mert legalább szórakoztató.

-ing

A hétvégéi mókázás margójára. A klip minősége nem a legjobb de túléljük. Nem, ez nem Rickrolling, ez Offspr-ing. (tudom, ez fájt:-)

Ez itt pedig Chuck Norrising. Egyébként fasságokat ír.

A hosszú hallgatásért elnézésetek kérem...

Sok oka volt, az egyik például ez.

És hogy mi a szösz is ez valójában? Hát egy mára kissé elkopott mém, a Rickrolling!

Csőgörény és zsúrkocsi

Utolsó kommentek

Kategóriák

Kedvenc bútoraim

Wise Words

Egyéb